Beleolvasó 1.rész

 

Büksi Zsuzsanna: Hűség

„Feljelentéssel fenyegetőzik Báró Péter

– Szeretem a feleségemet! – nyilatkozta Báró Péter, építési vállalkozó, a BP Konszern vezérigazgatója, miután kipattant a botrány arról az orgiáról, amin a felesége aktívan részt vett.

A híres vállalkozó nem tagadta, hogy felesége komoly alkoholproblémákkal küzd, és jelenleg is kezelés alatt áll. Saját bevallása szerint ez mit sem változtat az érzésein, hiszen a házasság szentsége nem csupán arra érvényes, amikor minden rendben van.

– A házastársi eskü azt jelenti, hogy őmellette állok a bajban is. Akkor is, ha nehéz. Kitartok mellette. Erről szól a házasság. Erről szól a szerelem. Erről szól a hűség – jelentette ki Báró.

Mindemellett nyomatékosan megkért mindenkit, hogy azokat a kompromittáló képeket, amiken a felesége szerepel, semmisítsék meg. Ha mégis nyilvánosságra kerülnének, feljelentést tesz.”

  

Két évvel később... 

 

 

 

 

1. fejezet

 

Viv a zsiráfokat etette. Adrián fél szemmel figyelte, mit csinál, de Vivien már nagylány, és gyűlöli, ha folyton körülötte nyüzsög. Adrián hagyta, hogy a gyerek önállósodjon. Valójában zsiráfokat kizárólag felnőtt kísérővel lehetett etetni, és lényegében Adrián ott állt Vivtől néhány lépésre. Nem foghatja állandóan a kezét, ráadásul ezt a lánya már nem is igényelte.

Vakítóan tűzött a nap, a nyári meleget alig enyhítette a fel-feltámadó kósza szellő. A Szavanna kifutó előtt gyerekek nevetése, zajongása vegyült szülői hangokkal. Jókor jöttek, éppen kevesebben gyűltek össze a zsiráfetetésnél, így Viv könnyedén odafért az állatokhoz. Adrián rajta tartotta a szemét, ami könnyen ment, mert ma reggel Viv a meggypiros pólóját vette fel rózsaszín rövidnadrágjához.

Az egyik zsiráf hosszú nyakát nyújtva vette el a csemegét a kislány tenyeréből. Viv hátrafordult. Olyan ragyogó szemmel, hogy a csillagok megirigyelhetnék. Nyilván arra volt kíváncsi, az apja látta-e, milyen ügyesen etette a zsiráfokat. Adrián szélesen rámosolygott, felemelte a hüvelykujját. Viv fülig érő, foghíjas mosollyal viszonozta, majd ismét visszafordult a zsiráfokhoz. A gyereknek két napja esett ki az első tejfoga, büszkén mutogatta mindenkinek, hogy ő milyen nagylány, ősszel iskolába megy.

Romina babapocakját simogatta:

– Biztos jó ötlet ez?

– Mi? – fordult felé Adrián.

– Nem félsz attól, hogy megharapják?

– Nem lesz semmi baja – felelte Adrián szilárdan.

Ugyan, mi baja lenne? Nem először etette a zsiráfokat. Azon kívül, hogy Adrián szülei folyton állatkertbe hordták a gyereket, évente egyszer ő is elhozta, mert Viv imádta. Az állandó állatkerti programjuk részeként megetették a zsiráfokat. A kislány jól ismerte őket, tudta, hogyan tartsa oda a tenyerét. Adrián megtanította neki. Eddig mindig mellette állt, bátorította. Ma – érthető módon, mivel hétéves – Viv egyedül akarta. Adrián megengedte neki. Persze eleinte tartott tőle, hogy valami gebasz lesz, de Viv ügyesen csinálta. Nem rántotta el a kezét, amikor a zsiráf hosszú, érdes nyelvével megérintette a tenyerét, és elvette tőle az eledelt, amit az etetéshez kaptak.

Bátor kiscsaj – gondolta büszkén Adrián. – Az én lányom.

– Én biztosan nem tudnék ilyen nyugodtan állni, ha az én gyerekem etetné egyedül ezt az óriást – jegyezte meg Romina.

– Te majd másképp csinálod – hagyta rá Adrián.

– Fogalmam sincs, mit csinálok majd. Félek – vallotta be elfulladó hangon a húga.

Adrián szeretettel megölelte, és puszit nyomott Romina feje búbjára.

– Nem lesz semmi baj, hugi.

Romina belebújt a bátyja ölelésébe.

– Ezt nem tudhatod, Balu. Az sem biztos, hogy sokáig együtt leszünk Csabival – suttogta.

Adrián meglepetten pillantott rá.

Csabi gyerekkori, legjobb barátja. Heti szinten beszéltek, ha bármi rendkívüli történt izzott a cset ezerrel. Adrián semmiről sem tudott, ami indokolná a húga félelmeit. Neki úgy tűnt, Csabi odáig van Romináért, izgatott a gyerek miatt, alig várja, hogy megszülessen. Már eltervezte az életüket húsz évre előre. Ami persze nem baj, de Adrián tudta, mennyire fájdalmasan igaz az a közhely, miszerint: „Ember tervez, Isten végez.”

Így aztán ő már nem tervezgetett évekkel előre.

– Mi történt?

Mielőtt Romina válaszolhatott volna, Viv szökdécselve érkezett vissza, két, égnek meredő, vörös copfja folyamatosan ugrabugrált a feje tetején. Adrián úgy sejtette, kamaszkorára majd kissé besötétedik a haja, úgy, mint neki, és inkább rozsdabarnára vált. Rövid szakálla valamiért vörös maradt, de Adrián szerette ezt a kontrasztot.

Remélem Vivnek azért nem nő szakálla.

– Apa, elfogyott a zsiráfkaja – érkezett meg a kislány, és hátrahajtott fejjel nézett fel rájuk. – Kérünk még?

– Szerintem hagyjunk a többieknek is, Viv. Oké? Hadd etesse meg őket a többi gyerek is. Mit szólsz?

Viv elgondolkodott. A nadrágja fenekébe törölte a tenyerét, majd bólintott.

– Rendben. Eszünk fagyit?

– Amint kezet mostál.

Viv biccentett, hogy megértette, máris felmérte a terepet, és azonnal rohant volna az embereken keresztül, hogy keressen egy csapot, de Adrián résen vol,t és elkapta a gyerek kezét.

– Együtt keressük meg azt a csapot! – figyelmeztette. – És nem hagyjuk itt Romit, rendben?

– Rendben – húzta a szót Viv.

Az elején még Adrián bal kezébe kapaszkodva rángatta az apját előre a kerítések közötti úton, minél gyorsabban. Rózsaszínű vászoncipője alatt megcsikordult a homok. Rá sem nézett a ketrecekben sétáló állatokra. Néhány méter után lassított, az arcát odaszorította Adrián bal alsó karjának belső feléhez, a könyökhajlatától a csuklójáig futó, szívhangot ábrázoló tetováláshoz. A fekete szaggatott vonal egy kis szívből indult és Vivien névben ért véget. Adrián finoman megszorította Viv kezét, mire a gyerek csillogó szemmel felnézett rá, majd engedelmesen ugrándozott mellette.

– Ha megszületik a kisbabád, majd megtanítom zsiráfokat etetni – kapta el Romina ujjait a másik kezével. – Meg tanítok neki tánclépéseket is. Majd, ha már nem lesz olyan kicsike – tette hozzá Viv. – Odaköltözhetnétek fölénk. Abba a lakásba, amit Apa megvett. Tök jó lenne.

– Nem valószínű, hogy elköltözünk Pestről – válaszolta Romina.

– De miért?

– Mert itt sokkal több a lehetőség. Ráadásul itt van az állatkert is.

Viv elgondolkodott.

– Az igaz.

– Nektek kéne visszaköltözni apával – vetette fel Romina. – Többet találkozhatnánk.

Adrián megrázta a fejét.

– Ezt számtalanszor megbeszéltük már. Szerintem Vivnek jobb gyerekkora van ott.

– Én szeretek ott lakni – jelentette be a gyerek komoly arccal. – Azért jó lenne többet találkozni, meg jó lenne többször jönni az állatkertbe.

– Állandóan az állatkertben vagy – jegyezte meg Adrián.

– Nem is! – mondott ellent a kislány. – Mindennap jöhetnénk.

– Megunnád.

– Sosem unnám meg – vágott vissza Viv kapásból. – De ha elköltöznénk, mit csinálna Kriszti mama meg Lali papa nélkülem? Ugye, Apa?

Adrián bólintott.

– Nagyon szomorúak lennének, ha elköltöznénk.

És nagyon magányosak – tette hozzá Adrián magában. Heni az egyetlen gyermekük volt. Nem maradt nekik más csak Viv. Meg persze Adrián, de az ugye nem ugyanaz. Ettől függetlenül, Adrián úgy gondolta, jelen pillanatban ez a legjobb felállás. Kriszti mama meg Lali papa sokat segítenek Viv körül. Mindig lehet rájuk számítani, akár dolga akadt, akár beteg lett a gyerek. Adrián megtanulta, hogy akinek gyereke van, készüljön fel váratlan dolgokra is. Teljesen egyedül nehezebben boldogulna.

– Aha – morrant Romina, de szerencsére visszafogta magát a gyerek előtt, bármi is kívánkozott ki belőle. Adrián sejtette, mit akar mondani, mert ezerszer átbeszélték az elmúlt két évben, mióta Heni meghalt. Mindkettőjüknek homlokegyenest más volt a véleménye.

 

Fagyizás után Viv az állatkerti játszótéren összebarátkozott néhány kisgyerekkel. Romina és Adrián letelepedtek egy közeli padra egy fa koronájának terebélyes árnyékába. Romina letekerte az ásványvízének tetejét, miközben a gyerekeket figyelte.

– Mi történt köztetek Csabival? – kérdezte Adrián.

Romina felszegte a fejét.

– A te barátod – vágta oda kurtán.

– Pontosan. Ezért nem értem.

– Mi ez? Valami férfiszolidaritás, ezért falaztok egymásnak?

Adrián megütközve nézett Rominára.

– Ha azt mondom, nem értem, akkor nem értem, Romi. Nem vagyok gondolatolvasó. Elmondanád végre, mi történt?

– Pontosan tudod te azt!

Adrián megrázta a fejét. Fél szemmel Vivre figyelt, de már megtanult kétfelé koncentrálni.

– Akár hiszed, akár nem, fogalmam sincs.

Romina gömbölyű pocakját simogatta.

– Megcsal. – A hangja megbicsaklott.

Adrián felhúzta a szemöldökét, lassan a húga felé fordult. Romina arcán elömlött a fájdalom, szürkéskék szeme könnybe lábadt, a kezében remegett a vizes palack. Érezhetően nehezen tartotta vissza a sírást.

Adrián megfogta a húga kezét.

– Ez teljességgel lehetetlen. Tudnám.

– Tudod is! – támadt neki Romina hevesen, és kihúzta az ujjait Adrián tenyeréből. – Mondd, Balu, a barátság fontosabb, mint a testvérség? A fene egye meg! A húgod vagyok. Miért véded?

Adrián ismételten megfogta a húga kezét.

– Nem védem. Ha megcsalna, én lennék az első, aki széttörném a képét, ugye tudod?

Romina nehezen nyelt, szeméből kibuggyantak a könnyek.

– Akkor is megcsal.

Adrián tiszta papír zsebkendőt vett elő a nadrágja zsebéből, gyengéden felitatta vele Romina könnyeit. Ugyanúgy, ahogyan Vivét szokta. A kislány vidám hangja elért hozzá, ha nem is figyelt rá, kiszűrte a többi gyerekhang közül.

– Miből gondolod?

Egy pillanatra ismét a játszótér felé fordult, hogy megbizonyosodjon arról, Vivvel valóban minden rendben. A lánya hangos utasításokat osztogatva fogócskát játszott néhány kisfiúval. Szokás szerint megint átvette az irányítást. Ebben nem volt semmi szokatlan, ezért ismét a húgára fordíthatta minden figyelmét.

– Miből gondolod, hogy megcsal?

Romina kortyolt a vizéből, elvette Adriántól a papír zsebkendőt, és kifújta az orrát.

– Nem tudom biztosan – suttogta –, de érzem, hogy valami nem stimmel. Én nem kutakodom a telefonjában, sem a közösségi oldalain, de nem vagyok messze attól, hogy megtegyem. Fogalmad sincs, milyen őrjítő érzés.

Tényleg fogalma sem volt. A féltékenység nem tartozott az alapérzései közé. Úgy gondolta, aki féltékeny, az nem annyira a másikban nem bízik, hanem saját magában bizonytalan. Adriánra a bizonytalanság sem volt jellemző. Mint ahogy Rominára sem. Eddig.

– Mégis mi történt? Elmondanád végre?

– A nyaraló – csuklott el Romina hangja.

Adriánban megállt az ütő. A gyomra apróra zsugorodott, megrándult az izom a szája jobb sarkában.

– A nyaraló… – ismételte meg. Ivott egy kortyot, mert kiszáradt a szája.

Romina szeme újra könnybe lábadt.

– Tudod! – állapította meg elcsukló hangon. Hozzávágta a félig üres vizes palackot. – Szemét! Gyűlöllek!

Adrián hagyta, hogy a félliteres üveg a földre essen. Magához ölelte a húgát.

– Nem csal meg. Ezer százalék, hogy nem – simogatta meg Romina vállára omló, szőke haját. Bár a húga eleinte tiltakozott ellene, a végén odabújt az ölelésébe, és a mellén zokogott. Adrián ringatta, suttogva csillapította. – Csabi szeret téged. Hidd el! Nem érdekli senki más.

Adrián tekintete a játszótér felé siklott. Viv hangos mondókázás közepette lökte magát a hintán egyre magasabbra, majd – talán azért, hogy a fiúknak megmutassa, milyen bátor – kiugrott a hintából. Nevetve érkezett talpra, és szaladt vissza az üresen himbálózó hinta felé.

– Viv! – szólt rá Adrián szigorúan. Mást mondania sem kellett, Viv azonnal reagált a hangsúlyára.

– Oké – mondta elhúzva a magánhangzókat. – De tudok vigyázni magamra – tette hozzá felhúzott orral. – Semmi bajom nem lesz.

– Ajánlom is, hogy ne legyen!

Viv olyan bájos, ártatlan arccal nézett vissza rá, mintha a világ legjobb kislánya lenne. Úgy, mint aki képtelen rossz fát tenni a tűzre.

Eközben Romina kicsit összeszedte magát. Adrián vállán nedves lett a póló, de nem bánta. Bátorítóan megszorította a húga kezét.

– Szeret téged – biztosította.

– Akkor mivel magyarázod a nyaralót? – tört ki Romina harciasan.

Adrián vett egy mély lélegzetet.

Mivel magyarázza?

A balatoni nyaraló Csabié. Ami azt jelenti, hogy Romináé is. Miért éppen ő magyarázzon meg bármit is a nyaralóval kapcsolatban?

– Mi van a nyaralóval?

– Húzza a nyaralásunkat. A munkára hivatkozik, meg arra, hogy nélküle megáll az élet a cégnél, pedig megbeszéltük, hogy mielőtt megszületik a baba, eltöltünk néhány hetet kettesben a Balatonon. De mintha már nem akarná – csuklott el Romina hangja.

– Hiszen dolgozik – kelt Csabi védelmére Adrián. – Előléptették. Örültél neki.

– Örültem, hiszen erre hajtott évek óta. De arról egy szót sem szólt, hogy folyton dolgoznia kell, és nem mehetünk el szabadságra – felelte Romina durcásan.

– Ez még nem jelenti azt, hogy megcsal.

– Hazudik, Balu – tört ki Rominából. – Mondjuk, legyen. Oké, hogy mi nem megyünk idén nyaralni, mert oda kell tennie magát a munkahelyén. De Anyuék is el akartak menni a nyaralóba, meg Kláriék is.

Adrián bólintott. Csabi szívesen kiadta a nyaralót ismerősöknek, alig pénzért. Nyaranta ő is rendszeresen elvitte Vivet, amikor tehette. Olykor Rominával és Csabival közösen töltöttek ott néhány napot, olykor a szüleivel. Sosem csináltak ebből gondot.

– Csabi egyfolytában hárít, hol festésre, hol valamiféle apró-cseprő felújításra hivatkozik.

Adrián előrehajolt, a könyökével a térdére támaszkodva a vizes palackkal játszott.

– Miért ne lehetne ez igaz? – kérdezte elmélázva. – Valljuk be, ráfér arra a nyaralóra a festés, és némi felújítás sem árt neki.

– Miért most jutott eszébe? Miért szezonban?

– Mert most jött össze a pénz?

– Ennyi erővel ősszel is ráérne, nem gondolod?

– Szerintem túlgondolod – bámult maga elé Adrián. Kiszúrt egy bogarat, amint nehezen végigevickélt a homokon.

– Aligha. Csabi rosszul hazudik.

– Tény.

– Éppen emiatt tudom, hogy nem egyenes ez az egész – jelentette be Romi. – Nem beszéli meg velem a felújításokat.

– Talán nem akar terhelni most, amikor hamarosan szülni fogsz.

– Olyan, mintha az egészet akkor találná ki, amikor rákérdezek a nyaralóra. Összevissza beszél, mint aki elfelejtette, mit mondott két héttel ezelőtt. Ha rákérdezek, ideges lesz. Éppen ezért tudom, hogy hazudik.

– De ez még nem jelenti azt, hogy megcsal.

– Ha nem nő van a dologban, akkor miért hazudna nekem?

Adrián Vivet figyelte. A kislány még mindig a hintában lökte magát.

– Nem tudok neked mit mondani, Romi – felelte lassan, minden szót meggondolva, miközben gyűlölte ezt a faramuci helyzetet.

Bárhogy szeretne, nem beszélhet, mert megígérte Csabinak.

Gyűlölte, hogy titkai vannak a húga előtt. Ráadásul Romina érzi, hogy valami nem stimmel, és ez felzaklatja. Hét hónapos terhes.

A fene egye meg!

Csabi azt mondta, úgy lesz a legjobb, ha senki nem tud róla. Romina sem. Akkor Adrián is úgy gondolta, így lesz a legjobb, és megígérte, hogy senkinek nem árulja el.

A fenébe az ígéretekkel!

A fenébe a barátsággal!

Elmondja Rominak. Csabi persze haragudni fog, de meg fogja érteni, miért tette.

Viv magasra hajtotta magát a hintával, és ugrott. Arccal belecsapódott a homokba. Adrián azelőtt felugrott a padról, mielőtt a kislány hangosan sírni kezdett.

– Bassza meg! – tört ki belőle indulatosan. Valójában nem Vivre haragudott.

Romina felsikoltott mellette.

Adrián odarohant Vivhez, felkapta, máris kitörölte a szájából a homokot. A kislány maszatos arcán árkokat ástak a könnyek. Adrián hamarjában leellenőrizte Viv nem törte-e össze magát. Megkönnyebbülten sóhajtott, és a mellére ölelte a gyereket. Úgy tűnik más baja nem esett, az ijedségen kívül.

– Semmi baj! – csitította. – Semmi baj!

Felemelte, a kúthoz vitte. Leguggolt, és az ölében tartva a kislányt megmosta az arcát, végül a tenyerében Viv szájához emelt egy kis vizet.

– Öblítsd ki a szád! – Viv már nem sírt, engedelmesen kiköpte a vizet, majd lekászálódott az apja térdéről, és a csap alá tartotta a száját. – Ügyes vagy! – dicsérte meg Adrián. – Ám ha legközelebb megkóstolnád a homokot, egyszerűbb lenne, ha fognál egy maréknyit, és a szádba tömnéd.

Viv erre könnyes szemmel felnevetett, és vizes kezével lefröcskölte az apját.

– Csikorog a fogam között. Hallod? – hajolt oda a füléhez megcsikorgatva a fogait. Adrián elkapta a kislányt, és magához szorította.

– Akkor addig öblögesd, amíg már nem csikorog – nyomott egy puszit Viv vizes arcára, mielőtt elengedte és a csap felé fordította.

– Rendben van? – hallotta a feje felett Romina aggódó hangját.

– Rendben van – válaszolta Adrián komolyan. – Te?

A húga a pocakját simogatta.

– Megijedtem – ismerte be. – Hihetetlen gyorsan reagálsz, irigylem a lélekjelenlétedet.

– Ha megszületik a kissrác, te ugyanígy fogod lereagálni a helyzeteket – mondta Adrián hittel, hogy megnyugtassa a húgát.

– Mert ez megtanulható? – mélázott el Romina a hallottakon.

– Nem tudom. Lehet, hogy amolyan ösztön.

– Az mindenkiben van, szerinted?

Adrián elgondolkodott.

– Azt hiszem. – Viv kiköpött egy újabb adag vizet, és kisoroszlán módjára rávicsorgott az apjára. Adrián megállapította, hogy valóban semmi baja. Egy valóságos szikla gördült le a szívéről.