Beleolvasó 2.rész

 

 

 

Adrián szüleinél aludtak, mint általában mindig, ha kettesben érkeztek. Az anyja ragaszkodott hozzá, mert szerinte sokkal kevesebb időt tölthetnek az unokájukkal, mint szeretnék. Adrián nem állt le velük vitatkozni, mert nyilván mindannyian másképpen látják a helyzetet. Ő mindent megtett, hogy minél többször találkozhassanak. Arról igazán nem tehetett, hogy a szülei olyan ritkán látogatták meg őket Baján. Jöhetnének többször is, de állítólag ők folyton dolgoznak, ráadásul fárasztja őket az utazás.

Olykor megesett, hogy Adrián egyedül jött Pestre, olyankor nem szólt a szüleinek. Azok a hétvégék inkább a szórakozásról szóltak, és ő szívesebben aludt Romináéknál. Eddig. Ha megszületik a baba, nyilván nem fog beállítani egy buli után hajnalban hozzájuk. Egyébként is, mióta megtudták, hogy Romina kisbabát vár, alig mozdultak ki otthonról, így aztán Adrián ritkán bulizott Pesten. Mindenkinek kialakult a saját kis élete. Lassan elmúltak a bulis évek.

Felnőttünk – gondolta Adrián elnehezülő szívvel.

Sokáig azt hitte, vele sosem fog megtörténni. Ő nem az a megkomolyodós fajta. Sosem fog felnőni. Így gondolta akkor is, amikor Heni bejelentette, hogy terhes. Azután is, miután összeházasodtak. Azután is, miután Viv megszületett. És azután is így gondolta, miután Heni meghalt. Valahol útközben, az évek alatt mégis megtörtént. Észrevétlenül felnőtt. Talán nem annyira ő, hanem a srácok körülötte: Csabi és Romina. Meg a többiek a bandából. Talán Adrián csupán alkalmazkodott a körülményekhez, mint tizenkilenc éves kora óta mindig.

 

A vacsorára Romináékat is meghívták, így az állatkertből rögtön a szüleik XIII. kerületi bérlakásába mentek. Az ósdi lift a fekete, kovácsoltvas rácsaival szokás szerint nem működött.

Romi a szemét forgatva felsóhajtott, Viv a lépcsőhöz szaladt, és energikusan trappolt fel a harmadik emeletre, úgy, mint aki nem sétálta végig az egész napot az állatkertben. Adrián simán bírta a lánya tempóját, de jó testvérként, nem akarta magára hagyni a húgát, aki már kissé nehézkesen cipelte a pocakját.

Romina az órájára nézett.

– Nem láttam lent a kocsiját – jegyezte meg. – Biztos távolabb állt meg.

– Szerintem még nincs itt – dünnyögte Adrián. Több mint tíz percet körözött a környéken, mire talált parkolóhelyet. Tuti, hogy ez idő alatt kiszúrta volna Csabi piros Opel Astráját.

Megszólalt Romina telefonja. Adrián megismerte a Nothing Else Matterst a Metallicától. Csabi kereste.

Romina megállta a lépcsőn, amíg előkotorta a telefonját a táskájából. Viv felért a harmadikra és rátapadt a csengőre. Adrián hamarosan meghallotta az anyja örömteli hangját. Rominára alig figyelt. A húga kinyomta a telefont.

– Bedugult a rakpart – mondta elkedvetlenedve. – Nem tudja, mikor ér ide.

– Még mindig gyártod az összeesküvés-elméleteket?

– Nem értem, miért nem került inkább. Tudja, hogy ilyenkor lehetetlen arra közlekedni – indult el újra Romina.

– Nehogy ez is az ő hibája legyen – kelt Csabi védelmére Adrián.

Romina megfordult.

– Beszélj vele! Mondd meg neki, hogy tudom, hogy hazudik. Ami azt illeti, azt is tudom, amikor te hazudsz. – Adrián szája sarkában megrándult az izom. Romina a táskája pántját babrálta. – Fogalmam sincs, mit titkoltok, de ma este menjetek el, igyatok egy sört, beszéljétek meg ezt az egészet. Holnap hallani akarom az igazságot. – A tenyerét a pocakjára csúsztatta. – Akkor is, ha fáj. Megértetted, Balu?

Adrián bólintott.

– Beszélek vele – ígérte meg. – Hidd el, Romi, nincs okod félni.

– Mondd, te mégis hogy éreznéd magad a helyemben? – Adrián nem válaszolt. Teljes mértékben igazat adott Rominának, tisztelte az erejét, hogy nem fogta vallatóra itt és most, hanem adott nekik időt. Mert ami azt illeti, ezt Csabival mindenképpen meg kell beszélnie.

A folyosón nyitott ajtóval várták őket. Paradicsomos káposzta és fokhagymás sült illata lengte be a lépcsőházat. Az anyjuk Romina kedvencét főzte. Adrián nem szerette a paradicsomos káposztát, de nem tette szóvá. Az anyja Heninek is mindig a kedvencét főzte, amikor Vivet várta. Akkor is, ha végig ellenezte, hogy megtartsák a gyereket. Őrültségnek tartotta, hónapokig próbálta rábeszélni őket az abortuszra. Az apja nem beszélt velük, amíg Viv meg nem született. Az esküvőjükre sem jött el.

Az anyja a konyhából szólt ki.

– Sosem vezetett semmi jóra, amikor ti ketten összedugtátok a fejeteket – jelentette be szigorúan. – Mit sugdolóztok már megint? Régen kinőttetek az efféle csínyekből.

– Semmi extra – morrant Adrián.

– Nehezen megy a lépcsőzés – mentegetőzött Romina –, és Balu rendes tesó. Nem hagyta, hogy egyedül fújtassak a lépcsőfordulókon.

Összeakadt a tekintetük. Adrián elmosolyodott.

– Bízhatsz bennem!

Romina tekintete elborult.

– Bizonyítsd be!

– Azon vagyok. Kezdetnek bármikor fújtatok veled – próbálta viccesre venni a figurát.

Romina elfintorodott.

– Kizárt, hogy beengedlek a szülőszobába.

– Min kaptatok össze? – lépett közéjük az anyjuk.

– Nem kaptunk össze – felelte Romina, és két puszit nyomott az anyja arcának két oldalára.

– Kilométerekről érezni a feszültséget köztetek. Ismerlek benneteket, mint a rossz pénzt. Csabi nem jött veletek? – nézett Romina háta mögé, oda, ahol Adrián éppen becsukta a bejárati ajtót maga után.

– Dugóba került.

Adrián átölelte az anyját.

– Ha Viv lefeküdt, lelépek egy kicsit, oké?

– Oké – sóhajtott az anyja. – Hazajössz egyáltalán?

– Ha kapok kulcsot, nem ébresztek fel senkit. Hol van Viv?

– Betársult apád mellé meccset nézni.

– Klassz – húzta el Adrián a száját. – Akkor megint hetekig azt hallgathatom, hogy mi miért nem nézünk soha focit?

– Mert utálod – jelentette be Romina. – Szia, Apu, megjöttünk – kiáltott be a nagyszobába. – Amúgy miért utálod? – vett kissé vissza a hangerőből, miközben a bátyjára sandított.

– Durva sportnak tartom.

– Mondja ezt, aki karateórákat tart délutánonként. Mondd, a karate nem durva sport?

– A karate az egy tiszta játszma – szögezte le Adrián.

– Menjetek be apátokhoz, mielőtt morogni kezd nekem, hogy rá sem néztek – szólt rájuk az anyjuk. – A vacsorával úgyis megvárjuk Csabit.

Csabi egy óra múlva futott be, kilazított nyakkendőben, kissé gyűrött ingben, sötétbarna haja olyan kócosan meredt az ég felé, mint aki dühében a haját tépte a dugóban. Adrián ismerte azt a rossz szokását, hogy idegességében a haját turkálja. Nyilvánvalóan feszült volt az utóbbi pár órában.

Alig érkezett meg, Viv a nyakába ugrott.

– Állatkerteztünk – újságolta. – Etettem zsiráfokat is. Egyedül – büszkélkedett.

– Bátor kislány vagy – dicsérte meg Csabi, és letette a gyereket a szőnyegre.

– Nem is vagyok kislány. – Viv széthúzta a száját, hogy megmutassa a hiányzó fogát.

– Azt a mindenit! Csak nem iskolába mész szeptemberben?

Viv kacagott.

– Hiszen tudod.

Csabi odalépett a fotelben üldögélő Rominához, lehajolt hozzá, hogy megcsókolja a száját, de a nő elfordította a fejét, így a csókból arcra puszi lett. Csabi Adriánra sandított, és felvonta a szemöldökét. Adrián a húga háta mögött végighúzta az ujját a nyaka előtt, hogy felkészítse Csabit a legrosszabbra.

– Apa bohóckodik – nevetett Viv.

Közben Csabi üdvözölt mindenkit, csak utána ült le Romina foteljének karfájára.

– Mi a baj?

– Tíz perc múlva vacsorázunk – emelte fel a hangját az anyjuk. – Remélem, addigra a meccsnek is vége lesz. Vagy majd megnézitek az összefoglalót – jelentette be szigorúan. Adrián bármennyire fülelt, nem hallotta, mit válaszolt Romina Csabi kérdésre.

 

Vacsora alatt Romina eljátszotta a megközelíthetetlen Jéghercegnőt, amit Csabi annyira utált. Amúgy Adrián is. Ezért aztán, hogy Csabi ne érezze magát annyira feszélyezve, Adrián odaült mellé, és megbeszélték az esti sörözést.

Különben Viv sem hagyta őket unatkozni. Folyamatosan mesélt az állatkertről, a holnapi terveiről: a szomszéd néni kiskutyájának megsétáltatása, játszótér, fagyizás, strand. Adrián remélte, hogy az anyja vállalja mindezt holnapra. Neki újra fel kell építenie a bizalmat Romina felé. Már most sejtette, hogy ez durván kemény lesz. Elég volt, ha csak ránézett a húgára.

– Holnap majd megbeszéljük, mi fér bele a napunkba – felelt Vivnek a nagyanyja. –Azon is múlik, apáddal mikor mentek haza.

– Hat körül tervezem – válaszolta Adrián. – Tiéd az egész nap.

Az anyja rámosolygott.

– Itt maradhatnátok vasárnapra is.

– Szülinapi partira hivatalos a kisasszony – jelentette be Adrián. Viv a meghívás napja óta izgatottan várta a bulit.

– Ja. Az most lesz? Akkor elhozhatnád utána, itt maradhatna jövő héten. Szabadságon leszek.

– Azt nem lehet – karattyolt közbe Viv.

– Miért ne lehetne? – kérdezte a nagyanyja.

Málnaszörpöt tett a gyerek elé. Hiába mondta neki Adrián, hogy ne itassa ezzel az édes löttyel, minden szava falra hányt borsó volt. Az anyja mindig azzal jött, hogy ő már felnevelt két gyereket. Adrián ne aggódjon, majd ő tudja, mi a jó az unokájának.

– Mert kézügyességes táborba megyek – válaszolta Viv mindentudóan. Két kezébe fogta a poharat, és egy hajtásra megitta a szörp felét. A szája szélén piros bajuszt hagyott az ital.

Adrián felsóhajtott. Hetekig fognak vívni otthon emiatt, mert Viv megint folyton a szörpért fogja nyúzni. Miért van az, hogy Heni szülei tiszteletben tartják a szokásaikat, de az anyjával ilyen nehéz?

– Kézműves táborba – javította ki a gyereket.

– Én is azt mondtam – pislogott rá Viv a pohár pereme fölül.

– Majdnem – hagyta rá Adtián.

– Apa, otthon is veszünk majd málnaszörpöt?

– Nem.

– De annyira szeretem.

– Vegyél neki, ha egyszer így szereti! – szólt rá az anyja. Ő meg élesen ránézett. Az anyja rögtön témát váltott. – Különben mit csinálnak egy olyan kézműves táborban? – tudakolta.

– Nem túl kicsi ehhez? – szólt bele Adrián apja is.

– Nem vagyok kicsi – vágott közbe Viv. – Festünk meg agyagozunk, meg mindenféle mókás dolgot csinálunk. Ugye, Apa?

– Igen.

– Mesi tartja.

– Ki az a Mesi? – faggatta a gyereket a nagyanyja.

– Hát a Mesi az a Mesi – magyarázta Viv.

Adrián hátradőlt a székén, és elmosolyodott. Ennél találóbban maga sem mondhatta volna.

– Valaki, akit ismerek – válaszolta az anyjának.

– Apa, te mindenkit ismersz – kacagott Viv.

– Ja. Majdnem mindenkit. Különben Mesi a rajztanár a suliban.

– Meg kiállítása is szokott lenni – karattyolt közbe Viv.

– Kiállítása? Miféle kiállítása? – húzta fel a szemöldökét az anyja.

Adrián igyekezett Viv előtt válaszolni.

– Szobrász – vágta rá.

– Az szép dolog – bólogatott az anyja. – A kultúra fontos.

– Az – mormolta Adrián.

Őt személy szerint nem a kulturális érték fogta meg Mesi szobraiban, hanem az erotika ábrázolása.

– Én is el akartam menni, megnézni, de Apa azt mondta, felnőtteknek való – csivitelte Viv. – Tele van a pocakom. Bemehetek játszani?

Adrián bólintott.

– De előbb mosd meg a kezed.

Viv lecsusszant a székről, máris futott a fürdőszoba felé, majd hamarosan a kisszobából jött a hangja, ahogy a babáival és a plüssállataival csacsogott.

Az anyja pipacspirosra gyúlt arccal figyelte.

– Mi az, hogy felnőtteknek való? – hápogta.

Adrián megrántotta a vállát.

– Meztelenség. Erotika. Ilyenek – felelte könnyedén.

Az apja felhorkantott.

– Egy ilyen perverz nőhöz járatod a gyereket? Mondd, mit tanulhat ott? Szerintem jobb lenne, ha nálunk hagynád.

– Hadd döntsem el én, mi a jó Vivnek – vágott vissza élből Adrián.

Romina egyenes háttal félretolta a tányérját. Alig evett pár falatot.

– Miért nem eszel? A kedvencedet főztem – méltatlankodott az anyja.

– Nincs étvágyam. Ebben a kánikulában nem tudok enni – mentegetőzött Romina.

Adrián lecsekkolta Csabi tányérját is. A barátja szintén csak ímmel-ámmal ízlelgette a vacsorát. Adrián sejtette, hogy emiatt hatalmas balhét fog csapni az anyja.

– Erőltetni kell az evést – jelentette be az anyja. – A baba miatt.

– Nem fogok enni, ha nem vagyok éhes – vágta rá Romina ingerülten.

– Jól van. Nem kell rögtön mellre szívni. Én csak jót akarok. Akkor majd csomagolok nektek holnapra. – Romina nem válaszolt. Az anyjuk felpattant, máris műanyag éthordókat kapott elő a szekrényből. Ezzel együtt szinte gondolkodás nélkül csapott át újabb témába. – Hallod Csabi, a nővéred aztán kifogta a főnyereményt ezzel a Péterrel.

Adrián felkapta a fejét, a szeme sarkából látta, hogy mellette Csabi ledermed. Megköszörülte a torkát.

– Igen?

No, most merül fel az a kérdés, hogy vajon mire gondolt a költő?

– Éppen ma láttam a közösségi oldalukat. El sem újságoltad, hogy Las Vegasban vannak.

Adrián összehúzta a szemét.

– Las Vegasban?

Csabi eltolta maga elől a tányért.

– Ez a Péter egy aranyember – lelkendezett az anyjuk, miközben paradicsomos káposztát mert az egyik tálba.

– Az – mondta Csabi morcan. – Aranyba kéne önteni.

Adrián tudta, hogy nem vicces, mégsem bírta ki vigyorgás nélkül.

Csabi meg az ő aranyköpései.

– Ugyan mit csinálnak Las Vegasban? – kérdezte Adrián az anyját. – Mondd, mit láttál a közösségi oldalukon?

Az anyja a konyhapult sötétkék lapján megkocogtatta az edényt, és rácsukta a fedelet.

– Tudod, vannak Las Vegasban ezek a templomok, ahol bárki összeházasodhat. Azt írták a közösségi oldalukon, hogy túl minden rosszon erősebb a szerelmük, mint valaha, így aztán, hogy ezt bebizonyítsák egymásnak, az ötödik házassági évfordulójuk alkalmából újra összeházasodtak.

– Péter olyan romantikus – szólalt meg csendesen Romina Csabi mellett.

– Nem tudom, akkor is ezt mondanád-e, ha te lennél a felesége – durrogott Csabi.

– Mondd, mi hol leszünk az ötödik házassági évfordulónkon? – kérdezte Romina elcsukló hangon. – Még csak az elsőn vagyunk túl, és te már… – A szája elé kapta a szalvétáját.

Az anyjuk megpördült, és vizslatva figyelte.

– Istenem, ezek a hormonok – sóhajtotta. – Tudjátok, fiúk, ilyenkor érzékenyek a lányok. Legyetek türelmesek! Te is, Csabikám! Akkor nektek szintén lesz romantikus ötödik házassági évfordulótok. Akár Las Vegasban is. Miért nem beszélsz Péterrel? Biztosan adna neked olyan munkát, ahol kevesebbet kellene dolgoznod, és többet kereshetnél. Elvégre a sógorod.

– Én nem közösködök egy Báró Péterrel – vágta rá Csabi.

– Ez a fene nagy büszkeség, Csabikám, nem vezet semmi jóra – vetette közbe Adrián apja.

– Péter nagyszerű ember. Olvastam, hogy adományoz is, segít a beteg gyerekeken. Én mondom nektek, Csilluka igazán jól járt vele. Péter a tenyerén hordozza. Mindent megkap az a lány. Neki más dolga nincs is, mint hogy szép legyen. Egy kis ékszerdoboz a férje oldalán.

– Befejezhetnénk Báró Péter méltatását? – tolta hátra a székét csikorogva Csabi.

– Féltékeny vagy? – nézett rá harciasan Romina. – Mi is élhetnénk olyan szépen, mint ők, ha nem basznál el mindent.

Csabi felpattant.

– Egy Báró Péterre vágysz? Bocs, hogy nem vagyok olyan kretén. Pont ezért kérdezem meg, hazajössz velem most, mert nekem elég a mai napból, vagy adjak pénzt taxira?