Beleolvasó 1.rész

 

 

 

 

2. fejezet 

 

A macska motoszkálására ébredt. Belefúrta az arcát a párnájába, fejére húzta a paplant, hogy kizárja a külvilágot. Szezon van, hajnalban ért haza az étteremből, de nem bánta, mert kellőképpen elfáradt ahhoz, hogy gondolkodás nélkül zuhanjon az ágyba. A rémálmok sűrűn felbukkantak, de ma éjjel szerencsére, álom nélküli, mély alvás szippantotta magába.

Ezüst nyávogva belökte az ajtót, amit ő sosem zárt kilincsre, csak behajtotta.

– Még egy kicsit hagyj aludni – kérte a macskát bűntudatosan, mert tudta, hogy reggeliidő van. – Adj még egy percet, és összeszedem magam.

Ezüst felugrott az ágyra, mancsával megbökdöste gazdáját a takaró alatt, panaszosan nyávogott néhányat. Nyilván nehezményezte, hogy figyelmen kívül hagyják, ráadásul hajnali hatkor rendszerint megkapta a reggelijét.

Nem lehetek ennyire hanyag. Felelős vagyok a macskámért.

Félrelökte a hófehér takarót, és kikászálódott az ágyból. Ásított, majd két kézzel végigszántott fiúsra vágott, rövid, szőke haján. Tarkóján egészen felnyíratta, csupán felül hagyta meg hosszabbra, hogy a homlokába lógjon. Megmasszírozta a halántékát, fejében mérséklődött a fáradt zsibogás. Ezüst az oldalához simult, majd két határozott nyavintás után puhán a szőnyegre ugrott.

A nő az éjjeliszekrényről felvette fekete keretes szemüvegét. Enélkül mindössze halovány pacák összeolvadásának látta a világot. Ezüst hátrafordult, nyávogott, majd elindult az ajtó felé. Néhány lépés után megállt, talán azért, hogy megnézze, gazdája követi-e, de amikor látta, hogy ő még mindig az ágyon ül, Ezüst ismételten nyávogott, de már sokkal türelmetlenebbül.

A nő az éjjeliszekrényen fekvő mobiljára pillantott. Hat óra ötvenegy perc. Ezüst majd egy órán át békésen várta a reggelijét. Nem lehet a szemére vetni, hogy kissé türelmetlenné vált.

Ez azt jelentette, hogy ma első a macska, csak utána jöhet a kávé. Pedig az a kávé, az nagyon kellett.

Ezüst a reggelije után elégedetten táncolta körbe gazdája lábát, a vádlijához simulva dorombolt, majd amíg a nő az asztalnál kávézott, belegömbölyödött az ölébe. Teli hassal, türelmesen várta, hogy gazdája magához térjen. Aztán akárhogy akart, nem tudott kislisszanni a nő lába mellett az udvarra, odakint hiába csiviteltek a verebek, énekeltek a rigók. A gazdája megfogta, bevitte a szobába, és rácsukta az ajtót.

A nő felrántotta magára fekete futónadrágját, egyszerű, bő fekete pólót vett fel hozzá. Állva ráncigálta magára a futócipőjét, és megindult a szokásos reggeli körére.

A szomszéd néni virágos otthonkában megint az utcán locsolta a virágait. Feszültség cikázott végig a nő ereiben. Mintha a szomszéd őt lesné, pedig nyilván csak a napi rutinja része a reggeli locsolás.

A kialvatlanság miatt lehetett, hogy elfogta a rossz előérzet. A szíve vadul kalimpált.

Nem kellett volna meginni a második kávét.

– Megint szép időnk lesz, nemdebár? – kérdezte a néni barátkozós hangsúllyal.

A nő biccentett, és lassú kocogásban indult el. Az utca végén erősebb tempóra kapcsolt, irányba vette a kilátóhoz vezető lépcsőt. Megnyújtotta a lépteit, úgy iramodott felfelé. Az erőteljes mozgás hamarosan kiűzte a rossz érzéseket, a feje kiüresedett. A légzésére koncentrált.

Be és ki.

Aztán ismét.

Be és ki.

Csaknem egy óra elteltével érkezett haza, szakadt róla a víz, a szíve erőteljesen lüktetett a mellkasában, az izmaiba jóleső fáradtság költözött. Ilyenkor úgy érezte, hogy él. Évek óta csak a futópadot koptathatta, és amikor egy hónapja végre ismét a szabad levegőn futhatott, igazán szabadnak érezte magát. A nap már jócskán melegített az égen, egyetlen felhő sem árnyékolta be. Valóban csodaszép nap ígéretét hordozta.

Mire befutott a ház elé, a néni már befejezte a locsolást. Mindössze a virágok alatt sötéten nedves föld és a szirmokon megülő apró vízcseppek jelezték, hogy nemrég még itt volt.

A nő mai műszakja fél tizenegykor kezdődött. Az étterem a parton állt, és leginkább külföldiek látogatták, ami biztonságérzetbe ringatta. Angol és német nyelvtudásával simán elboldogult. Az állóképessége napról napra javult, bár a tizenkét-tizennégy órás műszakok végére megfájdult a lába, az állandó éjszakázást kevésbé bírta. Sokat gondolkodott a jövőn, hogy mi lesz a következő lépés, de egyelőre örült, ha túléli a mindennapokat. Jelen helyzetben leginkább pénzre volt szüksége.

A főnöke ugyan néha dühöngött, ha nem pörögtek úgy, ahogyan azt ő elvárta, de a munkatársai egytől egyig kedvesek és segítőkészek, igazi csapatként ugyanabban a hajóban. Ami ennél is lényegesebb, elfogadták olyannak, amilyen. Nem kérdezték, hogyan szerezte a bal szemzugában lévő forradást. Elfogadták a szótlanságát, nem faggatták a múltjáról, sem arról, hogy került ide és honnan jött. Ez nagyban megkönnyítette az életét.

Egyetlen egy dolgot utált mindennél jobban: az egyenöltözetet. A karcsúsított derekú, szűk, fehér egyenblúzt és a bordó miniszoknyát. Ő, ha megtehette volna, inkább zsákruhában dolgozza végig a napot, de a munkaszerződésbe belefoglalták a munkaruha kötelező használatát. Férfiaknak fehér inget, bordó hosszú nadrággal, nőknek pedig a blúzt miniszoknyával. Kétségkívül emelte az üzlet renoméját, ezért aztán a főnököt legkevésbé sem érdekelte, tetszik-e a dolgozóinak, vagy sem.

Ha nem tetszik valami, el lehet menni – szólt a szlogen.

Maradtak, mert a fizetésre nem lehetett panaszuk. Igaz, hogy ájulásig melóztak, de megfizették őket.

Néha eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt sportegyesületi masszőrként dolgozott, és mennyire szerette. Másodállásban magánvendégeket vállalt. De jelen pillanatban lehetetlennek érezte, hogy idegeneket engedjen be az otthonába. Az, hogy a semmiből építse újra a vállalkozását, esélytelennek látszott az ő helyzetében.

 

 

Ő vitte a baloldalt, mint mindig. Karesszel megszokott rendben, összeszokottan dolgoztak. Barátságos mosollyal köszöntötte a vendégeket, kihozta az italokat, udvariasan közölte, mi a mai napra a séf ajánlata. Leginkább németül, olykor angolul beszélgetett a vendégekkel, éppen ahogy megkívánta a helyzet. Magyar szót ritkán hallott.

Folyamatos telt házzal futottak, egy pillanatnyi megállásra nem maradt idejük. Szent meggyőződésévé vált, hogy a rendszeres futásnak köszönheti az erőnlétét, és azt, hogy nem bukik ki idejekorán.

Jött a főnök, letette a foglalt táblát az egyik kétszemélyes asztalához, amit éppen most tett rendbe, mielőtt bárki leülhetett volna, ugyanis egyetlen asztal sem állt sokáig üresen. A foglalt táblák gyorsan lekerültek, amint megérkeztek a vendégek, nekik nem kellett kivárni azt a húsz-huszonöt percet, amit a csúcsidőben ide látogatóknak. De általában kivárták, mert híresen jó konyhájuk és első osztályú kiszolgálásuk hírét messzire vitték elégedett turisták.

Sebtében rendbe tette a tízes asztalt, hogy jöhessenek a következő vendégek, és végre lepörgessék az ebédet, mert kezdett nagyon elhúzódni. Megigazította a virágot az asztal közepén.

– Kétszemélyes asztalt foglaltam Báró Péter névre – hallotta a határozott, jól ismert mély baritont.

A virág megremegett a kezében. Egyenes háttal, merev arccal bámult az érkezők felé. A tagjait jeges rémület dermesztette meg. Hátán végiggördült egy izzadságcsepp, a lába remegett, mégis úgy érezte, képtelen megmozdulni. Mintha a gondolatai is ledermedtek volna.

A magas férfi széles vállán megfeszült világosszürke vászoninge. Barna haj, élénk tekintet, első látásra jóképű. De a nőnek nem a markáns arctól és a tengerkék szemektől roggyant meg a lába. Tüdejében bent rekedt a levegő, mintha víz alá nyomták volna. A hamis biztonságérzet, amibe eddig ringatta magát, elillant.

A vészcsengő egyfolytában sikított a tudata leghátsó zugában, mire néhány tiszta gondolat körvonalazódott benne: El kell tűnnie innen. Most.

A férfi körbenézett, a tekintete mindössze egyetlen pillanatig állapodott meg rajta, mielőtt tovasuhant.

Nem ismert meg.

Tudta, hogy ez bármelyik pillanatban változhat.

El kell tűnnöm!

Fogalma sem volt róla, hogyan fogja ezt megtenni, amikor a lába nem engedelmeskedik az akaratának. Úgy cövekelt az asztal mellett, mint akit ólomba öntöttek.

Mozdulj már! – szuggerálta magát.

Becsukta a szemét, hogy amennyire lehetséges, kizárja a külvilágot. Az evőeszközök koccanása, a széklábak karistolása, beszédfoszlányok, nevetés így is elértek hozzá. Vett egy mély lélegzetet.

 Mozdulj!